Terry George: Hotel Ruanda (2004)

A kitaszítás, a peremhelyzetbe kerülés és peremhelyzetbe taszítás egyúttal deviánssá minősítést is jelent. A hatalmi helyzet a kultúra előírásaiból és az emberi kapcsolatokból adódik, melynek lényege, hogy van(nak), aki(ik) eldöntheti(k), hogy mi a „jó” és mi a „rossz”, ki a „jó” és ki a „rossz”. Természetesen mindez csak a létező birodalmában érvényes, a lét túl van jón és rosszon.

A hatalmi helyzeteket filmművészeti eszközökkel bemutató kurzus során több alkotást is megtekintettünk, melyek mindegyike valamilyen módon a hatalomhoz, az alá-fölé rendelő csoportközi viszonyokhoz, a kontrollhoz kapcsolódott.

Az egyéni szabadság és a társadalmi élet közötti feszültségek lélektani analízisét Bresson alkotásával indítottuk. A társadalmi deviancia a társadalmi szabályok belsővé tétele és az individuális haszonszerzés közötti harcként jelent meg, mely a főszereplő belső, lélektani folyamataira összpontosított. A társadalmi rend a szocializáció révén belsővé vált, melytől nem menekülhetett a főszereplő: a külső kontroll belső kontrollá alakult, mely folyamat során a nem csak és kizárólag a közvetlen fegyelmező társadalmi környezet minősítéseként jelent meg a deviancia. A hatalom győz.

De mi van abban az esetben, ha a hatalom, a kontroll, a kultúra szabályrendszere egymással ellentétes szerepelvárásokat küld a kultúra tagjának, ráadásul a mainstreem kultúra éppen a bizonytalanságot, az értelmetlenséget, a semmivé válást sugallja tagjának, akinek semmi dolga nincs, mint fejét lehajtva, a társadalmilag elfogadott eszközökkel mechanikusan követni a társadalmilag elfogadott célokat? Mi van akkor ha a létezéshez szükséges minden jószág kézzelfogható közelségben van, nota bene adott, de a lét mégis elviselhetetlenül könnyű? Pótcselekvések, a semmi kérdőre vonása, széttépése, bolondság és agresszió is elképzelhető reakció lehet, mutatja be Fincher a Harcosok klubjában. A deviancia ezúttal tünet. Azé a posztkapitalista fogyasztói társadalomé, mely az egyén munkáját és szabadidejét egyaránt a fogyasztásnak rendeli alá. Az ellentmondások okozta feszültségek feloldása, a semmivel való találkozás okozta feszültség azonban nem csak mások elleni reakcióba torkollhat, hanem a szerhasználat révén létrehozhatja az öndestrukciót közösen művelő szubkultúrát is, mely csak deviáns lehet a társadalom egészéből nézve.

A Trainspotting felvillantja a semmivel való találkozás mámorító útját, mely az önpusztításhoz vezet. Azt pedig nem hagyhatja a társadalom: nem engedheti a kontroll alóli kibújást, nem ad jogot az egyénnek delíriuma megvalósításához. Fenyeget és fenyít, büntet, és a bűnös bűnhődik: deviánssá lesz.

A hatalom összeomlása után keletkező űr is devianciához vezet, hiszen amikor Moodysson Lilyájára tekintenek az elhagyatott posztszovjet város kitört ablakai, akkor egy valaha gazdag élettel teli birodalom romjai mondják, hogy többé már nem vigyázunk rád, nincs helyed. Csak a napi szintű küzdelem és harc marad az életért. A birodalmi hatalmat felváltja a lét nyers és vad erőszaka.

Az erőszak, az agresszió, a szegénység, a rasszizmus a kirekesztés megannyi formája, mely akár együttesen is megjelenhet a deviánssá minősítés során, ahogy azt Kassovitz filmjében is láthattuk. Lehet-e társadalomszervező erő a gyűlölet? Amennyiben a nyers erőszak és agresszió válik a legfontosabb társadalomszervező erővé, akkor a létezőnek nem marad más, mint kikérdezni a létet.

Erre, az elmondhatatlan bemutatására tett kísérletet Terry George, Hotel Ruanda című alkotása. Filmjében az alig két évtizeddel ezelőtt történt, mintegy egy millió ember halálával végződő ruandai népirtást dokumentálta. Az ember ember fölött érzett végtelen hatalmát mutatta be, mely az ötven éven át talán elképzelhetetlennek tekintett megismétlődés rémképét jelenítette meg. A film kulcsszava: „csótány”. Az 1940-ben készült Jud Süß patkányhasonlatát követően, 1994-ben „csótánynak” nevezték azokat az emberek, akik módszeres kiirtására szegődtek az afrikai hutuk. Ahogy alsóbbrendű csótánynak tekintették a hutuk a tuszikat, úgy tekintettek a nyugati hatalmak (köztük az ENSZ is) a ruandai viszályra. A nagyhatalmak és az általuk képviselt társadalmak tagjai felsőbbrendűségük tudatában úgy tekintettek televíziókészülékük esti híradójának beszámolóira, mintha állatkerti ketrecben majmok veszekedését nézték volna végig pattogatott kukoricát majszolva. Jó esetben talán felmerült a kérdés az amerikai, brit, francia, belga esetleg kanadai tévénézőkben, hogy vajon mi lehet a különbség a hutuk és a tuszik között. Legfeljebb arra juthattak, hogy „olyan egyformának tűnnek”. Mert azok is. „Hát akkor meg miért cirkuszolnak?” – tehette fel a kérdést magának az egyszeri nyugati tévénéző. „Ki tudja, olyanok, mint a majmok. Rettenetes miket művelnek…” Még nézte egy kicsit az öldöklést, odaszólt a  feleségének, hogy „hát ezek milyen borzalmasak”, majd mielőtt teljesen ráunt volna a híradóra, pont jókor keverték le a közvetítést. Ruandában közben hónapokon át folytatódott a XX. század végén a „bozótharc”: mint a bozótot vágták le egymást bozótvágó késekkel. Százezrek. „Az egyes számú szabály az volt, hogy öljünk. A kettes számú szabály – hát az nem létezett. Nem volt ez egy bonyodalmas szervezés.” – emlékezett vissza egy börtönbüntetését töltő elkövető. Terry George filmjéből jól visszaköszönnek a visszaemlékező szavai. Az indián, az örmény, a zsidó, a gulag, a kambodzsai genocídiumokat követően a múlt század végén Afrikában is megvalósult a módszeres népirtás. A Hotel Ruandában bemutatott elemek szinte bármelyik népirtás elemei is lehettek volna. A félelem, a reszketés, a szorongás egyszerre volt jelen az irtókban és az irtottakban. Azonban a végzetes ideológia hónapokon át az irtók kezében mozgatta a korábban a napi megélhetést biztosító bozótvágókat, melyekről nem lehetett tudni, hogy melyik pillanatban, kire csapnak le. És lecsaptak. A levágottak pedig mint a növények nem tehettek semmit. Csak a pillanat számított csak az, hogy a következő percet túlélje az üldözött és hozzátartozója. A szolidaritás elsősorban a legszűkebb körre, a családra terjedt ki. Azonban ezúttal is volt belső ellenzéke az „irtóknak”, akikre nagymértékben lehetett számítani. Ilyen volt a filmben bemutatott hotel vezetője is, akinek elképzelhetetlen volt, hogy megtörténhet az, ami megtörtént. Idővel persze megértette, és nem tehetett mást: felvette a harcot. Nem számíthatott külső segítségre, csak maga volt és a népe. Nem volt választott politikai vezető, nem volt igazi bozótvágó, viszont benne volt minden érték, ami lehetővé tette, hogy akár egymaga is, bízva értékeiben szembeszálljon a mindenki mindenki elleni harccal. Gyakran kilátástalan, reménytelen helyzetekben is ragaszkodott hitéhez. A főszereplő karaktere rendkívül jól példázza, hogy a demokrácia elsősorban a lelkekből fakad. Csak arra építve lehetséges az emberi együttélés biztosítása, csak szabad és más emberek szabadságát tiszteletben tartó individuumokra épülhet demokrácia, melynek megszűnése az individuum számára megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan tettekhez vezet. A film jól példázza azokat a mozzanatokat, melyek a mások életének tiszteletben tartásának hiányából adódnak. A szorongás, a félelem, az agresszió, az őrület mind-mind olyan tünet, mely az egyén és a közösség értékrendszerének felbomlásából, az anómikus állapotból adódik. S ha elszabadul az anómia, ha az uszítók elszabadítják az anómiát, nem marad más mint a totális kiszámíthatatlanság, a totális bizonytalanság, melyben a bozótvágók is csak ideig-óráig tudnak rendet vágni. A világ felfordul: a deviáns nem lesz többé az, míg a nem deviáns azzá válik. A létezés pillanatai megmagyarázhatatlanná válnak. Ahogy egy üldözött emlékezik vissza: „Azt vettük észre, hogy olyan valószínűtlen dolgokat viszünk véghez, amiket meg sem tudnánk értetni honfitársainkkal. Sőt saját magunkkal sem: egy fatönkbe fölbukva háromszoros bukfenc után fölpattanni és tovább vágtázni cikcakkban, hogy legalább még egy utolsó pillanatra elkerüljük a hátunkban hadonászó bozótvágó kés suhintását.”

Ruandában 1994-ben minden bizonnyal találkozni lehetett a léttel, amikor létezők azt gondolták, hogy végtelen hatalmuk van más létezők felett. A létezés elvételével és adásával isteneknek hitték magukat.

Terry George: Hotel Ruanda (2004) bejegyzéshez 12 hozzászólás

  1. judit_kiss hozzászólása:

    Már a film elejétől kezdve az merült fel bennem kérdésként, hogy Paul miért nem hitte el, hogy tényleg megindul a hábprú, pedig mindenki figyelmeztette?! És abban is a végletekig hitt, hogy a külföldiek segíteni fognak nekik. Paul a végletekig bízik. Nem hiszi el, hogy a legrosszabb következik, amíg a családja veszélybe nem kerül.

    A filmben végül is kik a deviánsok? A hutuk, akik halomra ölik a tutszikat? A tutszik, akik csótányokként nehezítik a hutuk életét? Az ENSZ? Vagy más világhatalmak, melyek végignézni a tömegmészárlást? Az európaiak, akik a TV közvetítésen keresztül szörnyülködnek, de nem tesznek semmit? Egyértelmű, hogy kik kerülnek peremhelyzetbe, de normális, hogy akik segíthetnének, csak tétlenül ülnek?

  2. Fazekas Anna hozzászólása:

    1.) A stigma konstrukcióként van jelen ebben a filmben is, a Lilja-4-ever c. filmhez hasonlóan. Deviánssá, mássá, rosszabbá mindig valamihez/valakihez képest válhatunk. Az, hogy például a barna szem, a szőke haj, a farmerviselés válik a felsőbbrendűek csoportjának jelzőévé vagy fordítva, benyomások, ítéletek, előítéletek sorából adódik. A hatalom kellő alapot tud adni az önkényre, arra, hogy önkényesen kiválaszthatóak legyenek (ítéletek által konstruált) tulajdonságok, melyekkel másokat felruházhatunk. Ha azonban mikro szintű interakciókat vizsgálunk, csupán nézőpont kérdése a deviáns lét. Két ember közül az egyik szőke, a másik barna. Előbbi a szőkéket tekinti felsőbbrendűnek, utóbbi a barnákat. Ki a deviáns, ki a más? Ha a két törzs közül a tutszik kerülnek „megfelelő pozícióba” és a hutuk a deviánsok, mi történt volna? Ember embernek farkasa minden körülmények között?

    2.) A hatalom és az erőszak viszonyát folytatva, az elnyomók, a felsőbbrendűek tábora méreteit tekintve a legtöbb esetben töredéke az elnyomottak, az alsóbbrendűek csoportjának. Mégis előbbiek kezében az erőszak minden lehetséges fegyvere, nem csak 1994-ben Ruandában, bárhol a világon, ahol erőszak létezik. Ez pusztán a tényleges hatalom műve? Vagy csupán a karizma hatása? Így lehetséges, hogy arra méltatlan, azt kezelni nem tudó emberek, közösségek, csoportok jutnak az ítélkezés hatalmához (gyakran éppen ezek révén legitimált úton)…

  3. urkomanita hozzászólása:

    1. Látjuk, hogy a nyugati ember csak szörnyülködik a történteken. Mennyire van lehetősége a nyugati, demokratikus országoknak beavatkozni, vagy van-e egyáltalán joga beavatkozni? Hogyha katonai erőkkel leverik a mészárlást, attól a társadalmi közeg nem fog megváltozni, s így a megismételhetőség örökké ott fog lebegni a levegőben.

    2. A népirtást semmivel sem lehet magyarázni, nincs megfelelő ideológia, vagy gondolat. Mégis időről időre megtörténik a világban. Ez minek köszönhető? Emberi természet? Egy karizmatikus vezető? Pusztán az anómia kirobbanása? Vagy sok tényező egyszerre?

  4. gabdor hozzászólása:

    A filmben elsősorban a főszereplő, Paul devianciáját vettem szemügyre. Ha devianciákra gondolunk, elsősorban valamiféle torz, elferdült, patologikus jelenség jut eszünkbe, mely egyfajta diszfunkcióval jár együtt. Miközben egy közösségben/társadalomban a normálistól eltérő lehet a küldetéstudattal szorosan együtt járó „szent”, a „jó ügy” iránt elkötelezett, önmagát feláldozó személy élete is. Paul is egy efféle deviáns volt, s bár rendkívüli állapot uralkodott az országban, mégis több alkalommal élete kockáztatásával vállalta a szituációkat. A társdalom sokszor a hasonlóan vakmerő és elkötelezett embereket – különösen a kevéssé kiélezett helyzetekben – mégis peremre dobja vagy nevetség tárgyává teszi. A kérdés, hogy milyen eszközökkel lehet az adott társadalom tagjainak mentalitását megváltoztatni, hogy a példa értékű deviáns viselkedés felé ne szánakozással forduljanak?

    Illetve az a kérdés merült fel, hogy a traumát átélt emberek részesültek-e valamiféle mentális gondozásban, mennyire voltak képesek felépülni az élményből. Nyilván minden nép, akit valaha érintett a népirtás, más-más módon dolgozták fel a történteket, s ezekről készült is számos szakirodalom. Vajon a tutszik konkrétan hogy élték ezt meg?

  5. i.viktoria hozzászólása:

    1. Mi volt a fő oka, hogy a külföldi országok nem segítettek a ruandaiakon? A “segítés” eszméje csak akkor él, hogyha érdekek fűzik hozzá őket?
    2. Vajon meg tudnak-e egymásnak bocsátani a tuszik és a hutuk az egymást érő atrocitások miatt, és ha igen, milyen módszerekkel érhetőek el az egymás felé nyitás első lépései?

  6. ErdeiPeterBalazs hozzászólása:

    1. A hutuk és tutszik milyen oki rendszer folytán beszélik meg egymás között személyes, családi tragédiáikat és veszteségeiket, illetve hallgatnak a kívülállók irányába traumájukkal kapcsolatban?
    2. A globális embermassza, jelenkori fejlettségi szintjén (számtalan népirtáson túl, azok messzemenően részletes tanulmányozhatósága, kutatása után) tart-e ott, hogy akár csak az elmélyülőben és kiszélesedőben lévő, a lehető legsúlyosabb alternatív kimenetellel, következményekkel (genocídiummal) együtt járó csoportközi konfliktusokat kevésbé brutális mederbe terelje?
    Melyek azok az egyéni, szervezeti, társadalmi és globális tényezők, mechanizmusok, konkrét viselkedésmódok, cselekvési tervek, civil és politikai kezdeményezések programok, stratégiák, amelyek a nagy társas rendszerek konfliktusaival együtt járó traumák súlyosságát csökkentik?
    Létezhet-e (elméletben és gyakorlatban) a jövőben mindezekre vonatkozó, jól funkcionáló megelőzés?

  7. Nagy Orsolya hozzászólása:

    1. Mi alapján gondolhatjuk, hogy a félelemérzet az irtókban is megvolt? Ezt abban az esetben tudnám elképzelni, ha a konfliktus kirobbanásának oka az lett volna, hogy fenyegetve érzik magukat, erről azonban – a filmben legalább is – nem volt szó. Nem lehet-e, hogy valójában azért támadtak, mert alapvetően gyengébbnek, alábbvalónak tekintették a tuszikat, ez pedig a düh érzetét keltette bennük?

    2. Paul, hutu létére azért is védte a tuszikat, mert szülei és ő maga is ilyen vegyes házasságban élt, számára tehát nem volt alapja vagy értelme a két csoport megkülönböztetésének. Elképzelhető-e, hogy tisztán hutu családban (esetleg a tuszik elleni hangulatban történő neveltetésben) felnőtt emberek is hasonlóan vélekedjenek, és lássák a helyzet értelmetlenségét?

  8. karaib hozzászólása:

    1. Pault nemcsak az események sodorták olyan helyzetbe, hogy úgy érezte, hőssé kell válnia? Kezdetben inkább nyűgnek tartotta a többieket, akiket felesége próbált oltalmazni.

    2. A nyugati civilizáció értékeinek (pénz, hatalom) beszivárgása okozhatta a bajt Ruandában?

  9. kmarti hozzászólása:

    1. Mindenféle idealizmustól mentesen a kérdésem, hogy hogyan lehetne elérni azt, hogy az ilyen esetekből tanulva, ne forduljon elő ehhez hasonló népírtás? Létezhet-e , és hogyan jöhetne létre ekkora társadalmi és nemzetközi nyomás a népírtások kontrollálására?

    2. Felmerül az a kérdés is, hogy elvileg ugye a belgák beavatkozása hozzájárult annak idején, hogy az ellentét erősödjön a tutszik és a hutuk között. Ha a kialakult helyzetért felelős a nyugat, akkor ki vagy mi vehetné rá a nyugatot, hogy a megoldásban is vállaljon felelősséget. Egyáltalán a beavatkozások következményeivel kapcsolatban született-e bármilyen önreflexió vagy felelősségvállalás?

  10. Katus hozzászólása:

    2010-ben megjelent egy cikk, amiben azt boncolgatják, hogy a hőssé vált hoteltulajdonos is részt vett a Ruandai népirtásban.
    Tényleg van valóság alapja a vádaknak?
    Vagy “csak” a Ruandai kormány válasza a hőstettre? Így állnának bosszút?

  11. h.reka hozzászólása:

    Nagyon örültem, hogy a szociális dominancia témakörében nem holokauszt témájú alkotást láthattunk. A kérdésem is erre vonatkozik: vajon a média miért tulajdonít nagyobb jelentőséget a zsidó üldözésnek, míg a népirtások és tömeggyilkosságok más áldozatira minimális figyelmet fordít?

    Miként értelmezhetjük a film mondanivalóját? A fiatal generáció számára nevelő jellegű célzattal készült, hogy tanuljon elődei hibáiból, vagy inkább arra fordítja a figyelmet, hogyan lehet túlélni, átvészelni az elkerülhetetlen borzalmakat?

Vélemény, hozzászólás?