Sípoló macskakő

A részlet alapján mi mondható: hol és mikor játszódik a film? A felvétel minősége hagy maga után kívánni valót, ezért aztán kevéssé kérdéses, hogy a fekete-fehér film nem manapság készülhetett. Nyilván régebben. És a hely? Néhány fiatalember farmerben autót mos talán egy tavaszi napon. Aztán az egyik megjegyzi, hogy a másik bejárta az autóval egész Európát. A másik nem reagál, mintegy elfogadja a kijelentést. Aztán elmondja, hogy Isztambulba megy egy hónapra. Aztán előkerül egy amolyan gyerekjáték, valami nyomásra „nyüszítő” könnyű tárgy, mint amilyenek segítségével a néhány hónapos kisgyerekeknek ingert generálnak a szülők. Aztán kiderül, hogy a tárgy nem gyerekjáték, hanem amolyan szuvenír. Szuvenír a párizsi diáklázadásból. Mindezt csak egy valaki tudja, a szereplők közül: az, aki ott volt. De ő is már csak nosztalgiával beszél róla. Beszámolója szerint többé már nem lehet olyan, mint akkor volt, mert felszedték a macskaköveket és leaszfaltozták az utcát és az egészből businesst csináltak. Aztán a másik már-már vigasztalóan azt mondja, hogy náluk még van macskakő. A messziről jött továbbra is egykedvű. És nem érti, hogy mi történik ott, ahol éppen van: egy táborban. De hol van a tábor? Aztán egyszer csak megjelenik a tanár és azt mondja, hogy egy nap alatt nem is lehet megérteni, hogy mi történik a semmiben lévő tárborban. Miért is nem lehet megérteni egy nap alatt?

A semmi megértéséhez talán nem elég egy nap. Mint ahogy Tarr Béla legújabb alkotásában, A Torinói ló-ban bemutatott, s mások szerint létértelmezésnek tekintett filmben  sem lenne elég egy nap, pedig gyakorlatilag semmi sem történik a filmben. Illetve csak a semmi történik, csak a semmi van, s ennek alapján talán Heideggernek is tetszene a film, hiszen pontosan erről a témáról tartotta székfoglaló előadását, 1929-ben, Freiburgban: Mi a metafizika? Heidegger a szorongásra vezeti vissza a Semmivel való szembesülést, mint ahogy írja: „A szorongásban azt mondjuk, hogy otthontalannak érezzük magunkat („ist es einem unheimlich”). Mit jelent itt az „es” és az „unheimlich”? Nem tudjuk megmondani, mitől otthontalan valakinek. Minden dolog, mi magunk is a közömbösségbe süllyedünk. De nem abban az értelemben, hogy a dolgok egyszerűen eltűnnének, hanem abban, ahogy elmozdulásukban mint olyanban felénk fordulnak. Az egészében vett létezőnek ez az elmozdulása, ami a szorongásban körülvesz bennünket, szorongat minket. Nem marad támaszunk. Ami marad és ami ránk tör – midőn a létező elsiklik – az ez a „nincs” („kein”). A szorongás megnyilvánítja a semmit.” – írja Heidegger, majd később így folytatja: „A semmi eredendő megnyilvánulása nélkül nincs Önmagalét (selbstsein) és nincsen szabadság.” Talán ez lehet, ami összeköti Gazdag és Tarr filmjeit, melyek keletkezése között ugyan eltelt negyven év, de a téma változatlan maradt (s nyilván továbbra sem fog változni, hacsak fel nem fedezik az örök élet titkát, melynek révén egyszersmind megszűnne érvényes lenni a Heidegger-i értelemben vett metafizika). A Semmi, az Önmagalét, a szabadság a devianciával kerül összefüggésbe.

A Sípoló macskakőben jóllehet fiatalok életképein keresztül, de mégis csak megfogalmazódik a kérdés, mely erősen feszegeti a korabeli társadalmi rendszer korlátait (az értelmetlenség megfilmesítésével nem is burkolt rendszerkritika). A fiatal fiúk, akik dolgozni mennek egy építőtáborba észreveszik, megélik a semmit, de talán éppen koruknál fogva nem is képesek azonosulni vele, ezért aztán folyton-folyvást megkérdőjelezik. A rendszer egyértelműen a semmítésre törekszik (az esetenként kollégái előtt megbicsakló, de alapvetően mégis tekintélyelvű táborvezetővel, minden oldalról ismeretekkel rendelkező és ezért aztán „megértő” tanárral, az alapvetően „húzd meg” helyzetekkel, melyeket a kiüresedett semmiben voltaképpen csak az „ereszd meg” helyezetek által előidézhető anarchiától való félelem miatt alkalmaznak). A rendszer semmitése egyértelmű hatással van az életvilágra is, hiszen akárcsak a Hurrá nyaralunk! -ban, ezúttal is kiderül: a vonat nem visz sehova: mindenhol csak a semmi vesz körül: minden mindegy, már-már posztmodern. S ha ez a semmi a szabadsággal függ össze, akkor nem is csoda, hogy az alkotás külföldi bemutatását közel egy évtizedre betiltották.

A Semmi, mint ahogy azt korábban már láthattuk (A legyek ura), talán éppen a szabadság révén az Új születésének is ideje lehet. Lehet, hogy a semmi megtapasztalásának hatása volt arra, hogy ekkoriban jelent meg az újhullám, a beat Magyarországon, hogy új szubkultúrák jöttek létre, hogy megalakult például az LGT?

A Sípoló macskakő. 1971. Gazdag Gyula.

Sípoló macskakő bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. lengyel lea hozzászólása:

    1, miért volt fontos, hogy a tábor úgy működjön, mint a katonaság? Egy totális rendszernek szüksége van rá, hogy legkésőbb a másodlagos szocializáció során belépjen az egyén életébe, értékválasztásaiba, stb – akár olyan formában is, hogy egy “nyári tábort” a honvédségnél megszokott felépítés szerint üzemeltetnek?
    2, miért nem biztosítottak értelmes időtöltést a tábor lakóinak? Értem én, hogy nem volt igazi munka, de egy totális rendszer miért hagyja, hogy tagjai ne csináljanak semmit, s akár az így felszabadult idő alatt “rendszerromboló” terveket szőjenek? Miért nem biztosított a táborvezető álmunkát? Valami olyat, amiről adott esetben mindenki tudja, hogy teljesen felesleges, de mégis biztosít egy napirendet, kifárasztja a táborozókat, hogy eszükbe ne jusson pénzért kapálni, vagy egy francia (aki egyébként hogy került oda???) autóját lemosni.

  2. Ditzendy Orsolya hozzászólása:

    Meddig tartható egy olyan rendszer, amely több ponton ütközik az életvilág belső, önálló rendszerével?

    A filmben látott fiatalok nem a rendszer ellen küzdöttek, hanem az “élet értelmetlensége” ellen, azért a hitért, hogy ők valami fontosért jöttek, ők fontosak a társadalomnak, világnak. Nem tudtak mit kezdeni életkorukból is fakadóan azzal, hogy hitüknek nincs valós alapja, keresték akár a külső kapcsolódó pontokat, melybe az önmaguk jelentőségébe vetett hitük kapaszkodhatott. Feladata-e egy rendszernek, ha igen, mennyiben és milyen módon, hogy akár illúziók szintjén is, de megadja a társadalom tagjainak a hasznosság érzetét? Ha nem, mennyiben tehető mégis felelőssé a rendszer a kialakuló anómia miatt?

  3. Szegedi Márton hozzászólása:

    1. Hamvast idézve, ahol magány van, ott nem lehet társadalom és ahol társadalom van, ott nem lehet magány. Elképzelhető, hogy az ideologikus társadalmak közösségi terei, eseményei pont céljukkal ellenkező hatást, valójában fokozott elidegenedést váltanak ki?

    2. (Az új hullám nem a beat.) Visszakérdeznék: tud-e a magány közösségformáló erővé válni? Mikor?

  4. Illes Judit hozzászólása:

    1. Vajon minden rendszer kitermeli a maga devianciáját?
    2. Talán a semmi kell ahhoz, hogy valami teljesen új jöjjön létre?

  5. csano szabina hozzászólása:

    1. Nem arról van szó, hogy a táborozók ellentmondásos helyzetben vannak? Azt tanulták, hogy a munka a társadalmat összefogó ragasztóanyag, így a céltalan, ámde munkának feltüntetett nyaralás zavaros helyzetbe hozta őket? Miért lesz deviáns az, aki dolgozik? Hiszen ennek a fordítottja igaz.

    2. A fiatal tanár erélytelen, és némileg cinkos fellépése teszi lehetővé, hogy néhányan dolgozni menjenek. Ő mégsem kap büntetést, pedig a táborvezető is látja, hogy a tanár nem a rendszer stabil eleme. Ez vajon előrevetít valamit?

  6. Ravasz Abel hozzászólása:

    1) A film során úgy tűnik, hogy mindenki kényszerpályán mozog, a gyerekektől a tanárokon át a tábori személyzetig. Igazi ellenségkép nincs. Ez szimpatikus, azonban egyben végtelenül apologetikus is – mintha a “rendszer” önmagát működtetné, egyéni felelősség és illetékesség nélkül. Elfogadható-e egy ilyen modell, mely mindenkinek felmentést ad a cselekedetei alól “fogaskerékként”, vagy pedig ez egy morális csapda?

    2) Mennyire valós helyzet (a munka hiányából adódó) céltalanság? A totális rendszerek általában nem céltalanok, bár lehet, hogy a lakossági szinten már nem jelennek meg a fent kitűzött célok. De vajon lehet-e egy totális rendszer ténylegesen céltalan, csak az önfentartásra törekvő, vagy pedig a probléma magjában a makró szintű célok mikro megjelenítésének lehetetlensége van?

Vélemény, hozzászólás?