Száll a kakukk fészkére

A filozófiai antropológiai kérdéseket is felvető Legyek Ura után Milos Forman 1975-ben, Ken Kesey regénye nyomán készült „Száll a kakukk fészkére” című alkotását tekintettük meg. Ahogy az előző filmben, ezúttal is megjelentek a meghatározatlan lény önmeghatározásának esszenciái a ragyogó képeken, s a művészek által már-már a tökéletesség határát érintően megformált alakokban (talán nem véletlen az öt Oscar díj).

A film szerint a meghatározatlanság meghatározottsággá alakulásához úgy tűnik elengedhetetlen a másik jelenléte (mely szélsőséges esetekben sajátos ellentmondásokat teremt). Az utak azonban nem szükségszerűen azonosak. A negyvenes éveihez közelítő főszereplő saját elhatározásából (a kisebbik rossz választása miatt) kerül elmegyógyintézetbe. Mindössze annyit lehet tudni, hogy bunyózott (ennek leírására a rendkívül tárgyilagosnak mutatkozó, ámde titkon csodálatra vágyó intézetigazgató a bírósági ítéletet felolvasásához folyamodik, ezért aztán a testi sértés terminust használja), valamint fiatalkorú lánnyal került szexuális kapcsolatba. Azaz nem vagyon elleni bűncselekményekről, hanem a két legelemibb emberi jellemzőhöz fűződő bűnről van szó (melynek leírására Freud az Erósz és a Thanatosz ókori konstrukcióihoz nyúl). Mindkettőhöz nélkülözhetetlen a „másik” jelenléte. Szóval a főszereplő, McMurphy ahelyett, hogy vállalta volna tettének büntetőjogi következményeit, inkább orvosi vizsgálatnak vetette alá magát, s beépült az elmegyógyintézetbe. Sajátos szélhámos típus révén nem tudott meglenni társai visszajelzése nélkül. Azonban a tükrökben elég homályosan láthatta csak magát, révén hogy az elmegyógyintézet lakói önmaguk is hasonló meghatározatlansággal küzdöttek (már akik egyáltalán képesek voltak reagálni valahogy a kapcsolatfelvételre). Összességében csak minden második lakó tudott valamilyen módon adekvát válaszokat adni a kapcsolatfelvételre. Közülük is minden második volt egyáltalán képes arra, hogy – ha nagy nehézségek árán is -, de azért tükröt tartson McMurphy-nek. A kommunikációra képes lakók, szemben a főszereplővel úgy nyilatkoztak, hogy önszántukból vannak az intézményben. Azaz vagy nem tudnak tükröt tartani, vagy nem tudnak tükröt olvasni. Akár így – akár úgy de az elmondható, hogy számukra meg kellett tanítani a tükörtartást és a tükörolvasást. Ezért kerültek az intézménybe. Az intézmény szakmai munkáját a gyakorlatban Ratched nővér végezte. Ő ugyancsak meghatározásra szorult, hiszen számos szükséglete látható módon kielégítetlen volt. Önmeghatározásának stratégiája mások meghatározásán keresztül vezetett, azaz olyan totális intézményt dolgozott ki, mely „ipari” eszközökkel „segítette” a kezeltek önmeghatározását. Munkáját azonban nem végezte jól, hiszen csak tükröt tartott, de tükröt olvasni már nem tudott (nem tudta, illetve csak az életveszélyes fenyegetést követően próbálta meg megállapítani, hogy mely tükör olvasható). Bizonyos szempontból ugyanabban a nehéz helyzetben volt, mint McMurphy. Nem volt tükör a számára, de míg McMurphy – ha saját képére is, de azért – építgette a tükröket, addig Ratched nővér szigorúan csak tartotta. És az általa vezetett intézmény is. A problémamegoldás egyedüli útjaként gyógyszerezés, ill. szélsőséges esetben az elktrosokkos megoldást alkalmazta. A napirend, s a „bevett” gyógyító megoldások is előre pontosan megtervezettek voltak. A nővérnek (a személyzetnek) éppen úgy, ahogy az intézménynek sem kellett valójában törődnie az egyéni bajokkal (ehhez tudniillik szükség lett volna a tükörolvasásra is). Mindenki egy darab volt a sok közül, személytelen (kísérleti), meghatározásra váró, segítséget (de helyette legfeljebb szánalmat) kapó példány.

A film alapját képező kötet 1962-ben jelent meg, a film 1975-ben, akkor amikor többek között az Egyesült Államok kivonult Vietnámból, amikor békeszerződést köt India és Pakisztán. Sokan az ellenkultúra és a hippi korszak emblematikus alkotásainak tekintik a kötet és a filmet egyaránt. Jól példázza ezt is az az eljárás, amit a kötet szerzője Ken Kesey vállalt, aki – miután beperelték – nem bonyolódott jogi vitába, hanem módosította az egyik szereplő nevét.

Azonban nyilvánvalóan vannak olyan rendszerek, melyekkel nem lehet békében élni, s vannak olyan intézmények, melyek nem hagynak békében élni (s másokra sem számíthat a kiszolgáltatott). Az ilyen rendszerekkel kapcsolatban az alkotók tanácsa, hogy legalább a szabadnak lenni valamitől teremtse meg magának az ember az önként vállalt elmagányosodással (önként vállalt csenddel). A szabadság megteremtése ilyen szélsőséges helyzetben a racionálisan vállalt csenddel oldható meg. Ezt tette a filmben bemutatott intézménytől legszabadabb ember (a főnök, aki e tekintetben könnyen párhuzamba állítható a Legyek Ura főszereplőjével Ralph-al is), szóval a főnök, aki – ha csak meg nem jelenik a szabadnak lenni valamire ideája – valószínűleg sosem szólal meg. Azonban megszólalt, és ellentmondások közé is keveredett, hiszen némaságának feloldásakor voltaképpen egyszerre jelent meg a másik ember iránti szeretet, s az ember lényegéhez tartozó szabadság. De az ellentmondásos tükrök homályos képeiben nem tudta nézegetni önmagát és beteljesítette McMurphy elképzelését. Szabad lett?

13 Responses to Száll a kakukk fészkére

  1. lengyel lea says:

    1, A filmben nem jelent meg a problémakezelés, a “normális” társadalomba való visszahelyezésre való törekvés, csak egyfajta szinten tartása a betegeknek, gyógyszeres kezeléssel, s sehova nem vezető terápiákkal. Érdeke-e a totális intézménynek, hogy – akár az önként jelentkező nem – betegeket eltartsa, s ne integrálja őket vissza a társadalomba? Ha igen, miért?

    2, Megteheti-e azt a totális intézmény intézményi mivoltában, amit a Főnök tett a film végén? Azaz dönthet-e úgy bármely ilyen intézmény vezetése, hogy a társadalomnak jobb egy adott személy nélkül, s ezért megöli, vagy élete végéig magánzárkába teszi? Ha legitim módon hozhat ilyen döntést, akkor azt totális intézményi mivoltából fakadóan igazolnia sem kell? Egyáltalán mitől legitim bármiféle igazolás?

  2. Ditzendy Orsolya says:

    1.) Van-e az emberben belső késztetés arra, hogy totális intézményeket kritika nélkül elfogadjon (nem az autoritáshoz való vonzódásra gondoltam, hanem kifejezetten a totalitásra) és beálljon annak akár természetellenes rendjébe?
    Ehhez kapcsolódóan: Milyen eszközökkel érheti el a hatalom a társadalom kiskorúsítását?

    2.)Feloldhatóak-e azok a konfliktusok, melyeket a különböző schützi értelemben vett Hétköznapi Élet Valósága-i (az intézményé, illetve egy “normál élet”) ütköztetéseiből fakadnak? Létrehozható-e egy közös jelentésuniverzum (a betegek és a dolgozók közötti) a kettőből? Hogyan próbálja ezt létrehozni McMurphy?

  3. Rito Szabolcs says:

    Ha McMurphy törvény-és szabályszegő magatartása rossz a fennálló rendszer szemszögéből nézve, mennyiben nevezhető jónak a rendszer maga, ami a benne zajló változások ellenére is megtartja az eredeti formáját és kereteit, amelyek azonban alkalmatlanok a változások méltó kezelésére, és a rendszer bizonyos részének / részeseinek a sérülését okozza? McMurphy változást mutatott, az önhitt és egocentrikus gondolkodásában helyet kaptak a társai, akikben már nem csupán a kihasználható eszközt látott, hanem az embert is, miközben az ápolók és összességében az egész személyzet csak a kórképet és a megoldandó problémát látta a betegekben, a személyüket azonban nem, legfőképp talán azért is, mert a klasszikus orvos-beteg viszony ezt várta el. Lehetséges olyan nézőpont, amely a devianciákat nem feltétlenül beteges magatartásnak tekinti, hanem a rendszer hiányosságainak jeleként fogja fel, és hajlandó a jelzett pontokon változtatni?

  4. mateiukata says:

    1. Az elmegyógyintézeteknek, vagy más intézményeknek van egy latens és egy manifeszt célja, működési elve. Jelen filmben mi volt az?
    2. Mitől volt jó vagy rossz ez a rendszer, amiben éltek a betegek? Destruktív vagy konstruktív volt a hatása?

  5. csano szabina says:

    Megfigyelhettük a filmben, hogy a diagnózist meglehetősen önkényesen állapítják meg. A pozitív tudomány nevében eltávolodnak az egyéntől, és bizonyos tulajdonságok összességét keresik. Megengedhető-e, hogy objektívnek tűnő szempontok alapján címkézzék fel a közveszélyesnek tartott egyéneket? Ha nem, van-e másik lehetőség?

    A rend fenntartása érdekében meddig mehetünk el? Az elektrosokk és a nyugtatók adagolása jogos módja-e a megszelídítésnek?

  6. Ravasz Abel says:

    (1) Törvényszerű-e, hogy McMurphy nem mászik ki az ablakon, amikor meglenne rá a lehetősége? Vajon ez a belső tulajdonságaiból, vagy a rendszeren belüli pozíciójából adódik. Ha a pozíciójából, vajon azon belső tulajdonságai miatt kerül ebbe a pozícióba, melyek megakadályozzák, hogy éljen az alkalommal?

    (2) Bromden döntése, hogy megadja a kegyelmet McMurphynek, részben abból is adódik, hogy nem akarja, hogy a klinikán ápoltak lobotomizált állapotban lássák “vezetőjüket”. Vajon ez a többiek iránt érzett felelősség McMurphy működésének hatására jött létre Bromdenben? Bromden korábbi szándékos passzivitása mennyiben adódott egy túlélési stratégiából, és mennyiben a többiek iránt érzett felelősség és a saját tehetetlensége által okozott kognitív disszonanciából?

  7. Szegedi Márton says:

    1. A filmben látott elmegyógyintézet, mint intézmény mennyiben felel meg Bauman társadalmi ellenőrzésről vallott elképzeléseinek (Legislators and Interpreters, 1989)?

    2. Turneri értelemben liminális helyszín-e az elmegyógyintézet?

    3. McMurphy megfeleltethető-e az amerikai filmművészet “űzött ember” karakterének (pl., Rebel Without a Cause, Five Easy Pieces)?

  8. kandiko viktoria says:

    1)Adott (és hasonló totalitárius) körülmények között törvényszerű-e a lázadó bukása és az, hogy -ha úgy tetszik- “apró” hibákon és bosszantó figyelmetlenségeken (pl. elalvás a sok alkoholtól a szökés előtt) múlik McMurphy szabadsága (és élete)?
    2)Hamvában holt vállalkozás-e az adott rendszerben McMurphy terve, hogy a betegeket “életre keltse”, hiszen ő is látja, hogy sokan önszántukból vannak ott(a szabadság nem cél számukra)?Mit ér/érhetne el/akar elérni ezzel, azon túl, hogy a betegek életét rövid időre felpezsdíti? (hiszen jelenléte nélkül -ami akár a halála akár a feltételezett sikeres szökés-a betegek visszasüllyednek az apátiába)

  9. Havrancsik Daniel says:

    1) miért maradnak benn a nem kötelezően kezelt ápoltak?
    2) ha mindenképpen totális intézményben gondolkodunk: mennyiben nem konzekvensek, mikor totális intézményként üzemelnek?

  10. Nyers Judit says:

    A pszichiártiai intézet gyógymódja mintha csak abból állt volna, hogy némi gyógyszeres kezelés mellett megteremtsék a tökéletesen ingerszegény környezetet az ápoltak számára. Valóban hasznos az, ha semmiféle inger nem éri az embert? Hogyan lehet egyáltalán, hogy egy ilyen intézmény, melynek igen kétséges a hasznossága a betegek szempontjából, mégis elfogadott. S nemcsak, hogy elfogadott, de hosszú időn keresztül változatlanul működik (mint ahogy változatlanul működött tovább a Billy tragédiájának bekövetkezte után is).

  11. nagypatricia says:

    Hogyan jelenik meg a filmben az egyénben való bűntudat ébresztés, felelősségre vonás és a zsarolás az intézmény részéről?

    Mi az oka annak, hogy annak ellenére, hogy az intézmény szakképzett alkalmazottai (orvosok és nővérek) tudják, hogy a főszereplő nem beteg, mégis az intézményben tartják, miért nem küldik vissza a börtönbe? A “rendzavarásos” este után miért választják McMurphy erőszakos “megtörését” ahelyett, hogy visszaküldenék a börtönbe miközben tudják, hogy nem beteg. Lehet szó a totális intézmény erőfitogtatásáról (ha nem alkalmazkodik a fennálló rendhez az egyén, akkor erőszakkal töri be)?

  12. Kerekes Andrea H. says:

    1. McMurphyről hamar lehull a kívülállás páncélja, és megpróbál segíteni társain, akiken látja: az orvostudomány köntösébe bújtatott érzéketlenség és álszent gyógyítás – valójában fegyelmezni, idomítani akarás – csak rontja állapotukat. Karaktere mennyire jellegzetes az akkori társadalomban?
    2. A “főnök” teljesíti McMurphy vágyát, szabaddá teszi. Nézőpont kérdése, hogy elfogadjuk e ezt az utat vagy sem, de vajon tényleg csak ennyi lenne az ő szerepe?

  13. Deak Katalin says:

    1. A teljes biztonságért – legyen az bármennyire óvó – elcserélhetjük-e a szabad cselekvéshez való jogunkat?
    2. Mc Murphy valóban őrült-e, vagy csak így próbálta meg elkerülni a börtönbüntetést?

Vélemény, hozzászólás?