Varanasi 2010.08.07.

P. Judit bejegyzése:

Három napja Varanasiban. Egész más mint eddig. Egyrészt Sajó és Dóri miatt, másrészt a Gangesz miatt. A lakás, ahol vendégül láttak bennünket, a nyugalom és itteni körülmények között a luxus szigete: ha nincs vízellátás, akkor is van víz tartályból, ha nincs áramszolgáltatás, akkor is van villany, és működik minden: légkondi, hűtő, ventillátor.

Tegnap a Sajóék projektje keretében támogatott gyerekeket néztünk meg vidéken, az iskolát, ahol tanulnak és az egyenruha-kiosztást. Úgy harminc gyerek kapott egyenruhát, elképesztően örültek neki, a támogatóiknak levelet és kis ajándékokat küldtek, nekünk fehéreknek pedig a lábunkat szerették volna megérinteni a hála kifejezéseképpen.

Voltunk egy olyan közösségben, amelyikben az érinthetetlenek kasztján belüi érinthetetlenek élnek, vagyis ahonnan már nincs lejjebb. Az érinthetetlenek kasztja a legalsó a hierarchiában, a legalacsonyabb státuszúak, a legrosszabb munkákat végzik, másoknak gyakorlatilag hozzájuk érni sem szabad. Gyakorlatilag törzsként élnek, borzasztó szegények, ha nincs más, patkányt esznek. Aztán 12 év körüli gyerekmunkásokkal (akiknek dolgozniuk kell a családjuk és a maguk ennivalójáért vagy egy uzsorástól felvett kölcsön törlesztéséért) készített interjút Dóri. Arra a kérdésre, hogy „Van-e valamilyen kívánságod, vágyad álmod?”, egyetlen gyerek se tudott semmit sem mondani.

Ma hajnalban, napfelkeltekor a Gangeszon hajóztunk. Főleg a legidősebbek fürdenek ilyenkor a folyóban (fürdenek, fogat mosnak, mossák a ruháikat, isznak belőle), abban, amibe a halottjaik elégetett tetemeinek a maradványait szórják. Pár méterről láttuk a halottégetési ceremóniát. Az élmény – az összes kérdéssel, amiket felvetett – feldolgozás alatt.

Délután mellénk szegődött egy kisfiú, képtelenek voltunk megszabadulni tőle. Arra, hogy Hungaryből jöttünk, azt kérdezte, hogy „magyar?” Aztán elújságolta, hogy a krikett a kedvence, de nem tudnak játszani a barátaival, mert nincs labdájuk, tud viszont mutatni egy boltot, ahol árulnak labdát. És ha veszünk neki egyet, akkor a nemzetközi versenyeken, ahol játszik, majd ránk fog gondolni. Vettünk neki.

És a kiegészítésem:

A cipőlopás élmény által felvetett kérdés gyakorlatilag egész Varanasi tartózkodásunk alatt elő-előkerült (a bakancsot sajnálom, de elengedtem). A kérdés a semmi körül forog. Annak következtében, hogy néhány perc múlva indul a buszunk Nepál felé (Sunauli, azt mondják fejenként 5 EUR), nincs sok idő írni, úgy hogy csak címszavakban.

A tegnapi falulátogatás kapcsán igazi Gemeinschaftot láthattunk, mégpedig az egyik legősibb formából: le-letelepedő természeti közösség volt, mintegy 25-30 taggal. A gyerekek közül volt olyan, aki nem tudta hány éves (kb. 10 éves forma lehetett). Az egyenruha osztáson arra kért az alapítvány vezetője, hogy mondjak valamit a gyerekeknek. Hirtelen nem tudtam mit mondjak. Gondolkoztam rajta egész nap, hogy mit lehetne kezdeni velük, hogyan lehetne nekik segíteni, de igazából csak az individuális menekülési útvonal tűnt elképzelhetőnek. Úgyhogy voltaképpen azt kellett volna mondanom, hogy legyenek kreatívak és lehetőleg mindent csináljanak másként mint az itteni felnőttek. Lépjék át a közösség normáit és legyenek deviánsok. Ezt persze nem lehetett mondani. Hogyan is lehetne a közösségi embert arra rávenni, hogy lépjen ki a lényegakarat világából és legalább próbáljon meg elgondolkodni a választóakaraton? Aztán mondtam valamit az egyetemes felelősségről és a boldogságról (ez azonban ebben a környezetben nem állja meg a helyét). Mindenesetre felmerül a kérdés ezekben az esetekben, hogy mi az értelme az életnek, mi az értelme az ilyen életnek? S később visszatért újból a kérdés: mi a célja az életnek? Miért van élet, ahelyett, hogy ne lenne?

A második kérdés ugyancsak különös módon került elő. P. Judittal kézenfogva sétáltunk az utcán, mint az igazi szerelmesek. Láttam az emberek arcán, hogy furán néznek (de úgy tűnt, hogy akkor is furán néznek, ha nem kézenfogva sétálunk). Aztán Dórinál rákérdeztem, aki azt mondta, hogy ez valóban zavarja őket. Ugyanakkor a férfiak sétálhatnak kézenfogva, és az meg nem zavarja őket. Szóval mi az a semmi, amire azt gondolják, hogy valami? Mi az a vélt valami, amiről azt gondolják (vagy mutatják), hogy semmi?

A legérdekesebb viszont a halottégetés volt.

Szerencsére kaptunk egy „idegenvezetőt”, aki viszonylag részletesen megmutatta a szertartást, miközben a demonstráció „élőben” zajlott. Ezeknek az embereknek minden vágyuk, hogy Varanasiban égjen el testük, miután eltávozik belőle a lélek. Az életben maradt családtagok boldogok, senki sem sirat. Ha valaki itt hal meg, a nirvánába jut, és megszabadul az örökös újjászületéstől. Bekerül oda, ahol a teljes harmónia honol. Talán a semmibe. S talán ebből a semmiből szakadhatott ki egykor. Némi összefüggést vélek felfedezni Anaximandros Apeiron megközelítése és a hindu születés – újjászületés – nirvána folyamat között. S ahogy Anaximandrosnál a bűn, úgy a hinduknál a karma (és az azon keresztül összeszedett bűn, illetve erény) történik az életben. Ez azonban további kutatómunkát feltételez, így jelen stádiumban csak hipotézisként fogalmazható meg. Mindenesetre a kérdés felmerült. A semmiből vétett lélek a semmibe jut, és így csak a semmi van, s minden amiről azt gondoljuk, hogy van, az voltaképpen csak lényegtelen jelenet a nagy örök visszatérésben? Az élet voltaképpen a semmiből való kiszakadás? Vagy fordítva: az élet maga a semmi és minden, ami előtte és utána van a valami?

One Response to Varanasi 2010.08.07.

  1. Benkő Emese says:

    Hűha… Mélyfilozófiai kérdésekbe nem bocsátkoznék, kizárólag az éjszakai órákra való tekintettel, de igyekszem emészteni az olvasottakat. Azt viszont ilyen kótyagos aggyal is megállapítom, hogy a nirvána kapujától én még igen-igen messze állok, tekintettel arra, hogy – fájdalom – még csak a tanulóéveket – sem – tudhatom magam mögött.

    Sajóék projektje nagyon érdekel.

Vélemény, hozzászólás?