Első napok 2010.08.05.

P. Judit mai bejegyzése:

Azt azért mégsem állítanám, hogy tudnék itt élni – mint minden eddigi nyaralásom helyszínén -, de szeretem Indiát.

Bár első nap egy sétával kezdeni hajnali hat körül Delhi Main Bazarján, komoly kiképzés. A félig lebontott házak törmelékein kell ugyanis lépkedni, rekonstrukció van, totális, az egész városra kiterjed. Készülnek ui. az itteni októberfesztre. Szerintünk nem lesznek készen, és szerintünk ott fogják abbahagyni, ahol éppen tartanak.

Ezután jöttek a vonatjegy keresztapák, azaz három Patyomkin tourist officban egybehangzóan állították, hogy nincs az az isten, hogy még aznap tovább tudjunk vonatozni Delhiből Agrába, viszont mindegyik ugyanazt az alternatívát ajánlotta: kocsival ellvisz Agrába, onnan meg már lesz vonatjegy tovább. Ez 2 főre mindössze 7-9000 Rs (35-45 ezer Ft). Valahogy gyanús volt. Viszont a járókelők meg egybehangzóan ezeket az irodákat ajánlották. Aztán végelgyengülésben véletlenül betévedtünk egy állami vasúti jegypénztárba, és adtak jegyet mindenhova 800-ért. Örültünk.

Aztán még a kedvenc részeim Indiából a csáj (gyömbérrel), a Taj Mahal natürlich, szinte az összes kaja, amit eddig kóstoltam, a Gangesz-part (rohangáló patkányok nélkül csöppet romatikusabb lenne), a turistabarát monszun (éjszaka esik, meg amikor étteremben ülünk), esti teázás áramszünettel és és énekelgetve gyertyát gyújtó házigazdával, hát meg persze szerelmesnek lenni itt.

Unkedvencem a sleeper WC-je és a cipőlopás.

Ezzel egészíteném ki:

Delhiben ismét már az első pillanatban be akartak fűzni. Nyolc évvel ezelőtt egybehangzóan azt állították, hogy fesztivál van Delhiben és az összes szoba elkelt, nincs szállás, de szívesen elvisznek északra néhány hétre, amíg nem indul haza a repülő: valahogy csak elleszünk. Ahogy akkor, most sem hittem a turistaipar kapuőreinek, s ahogy akkor, most sem volt könnyű lerázni őket.

A vonat sleeper osztálya az alsó-középosztály nem túl kényelmes és nem is túl kényelmetlen kategóriája. Amennyiben képes az ember a legszegényebbek közé tartozó teaárusok kiabálását elengedni maga mellett, akkor lehetséges az alvás. No nem túl sok, csak amennyi feltétlenül szükséges. Az alvást ugyanúgy fölösleges túlzásba vinni, mint az evést: mindenből csak annyi, amennyire feltétlenül szüksége van az embernek. Aztán ha végképp nem lehetséges a kiabáló teaárusok hangját átengedni fülünkön, akkor érdemes egy bőbeszédű helyivel szóba elegyedni. Két vagon között találkoztam azzal a fiatalemberrel, aki tanár szeretne lenni. Úgy látja, hogy Indiában „birkának” tartják az embereket. Ugyan formálisan demokrácia van, de a kisemberek valójában nem szólhatnak bele abba, hogy miként alakul a sorsuk: a hatalmasok játékszerei mindnyájan, s minden a hatalomról és annak birtoklásáról szól – magyarázta Ahmet. Mintha Nietzsche nyelvén beszélt volna. Aztán kérdezgettem a kasztokról, a kasztrendszerről is, melyek úgy tűnik rendben – rendezetten – tartják a több mint egymilliárd lelket számláló országot. Szerinte az nem más, mint legalizált diszkrimináció.

Néhány perc múlva megérkeztünk Agrába. Biciklis riksát javasoltam – lehetőleg ne túl fiatal sofőrrel. Sajnos nem jött be a húzás: a szálloda se jó nem volt, se olcsó. Mire a riksa azt mondta, hogy elvisz egy jobb helyre. Így is tett: mintegy 2000 Rs-ért akart szállást sózni ránk. Kiakadtam. Nagyon. Nem biztos, hogy ki kellett volna. Hat gyereke van, és 63 éves és még teker. Aztán addig mondta, hogy most aztán tényleg jót mutat, hogy elfogadtuk. Elvitt egy közepes helyre: nem túl jó, nem túl drága, nincs túl messze a Taj Mahaltól és nincs is túl közel hozzá (350 Rs, 6 EUR 2 főre).

Azt esti vacsora után elkezdett szakadni az eső. Szerencsére reggelre elállt és el lehetett indulni megnézni a „szerelemem templomát”– ahogy P. Judit fogalmazott. Pazar. A szerelemnél nincs jobb.

Este még sikerült bedobni a délutáni szamosza és tea után még negy chowmint és süteményt, aztán indulhattunk a Varanasiba tartó vonat felé. Az egy nappal korábban váltott jegyhez csak közvetlenül indulás előtt kaptunk helyjegyet. A vonaton rögtön egy kisebb konfliktus szemtanúi lettünk. Két ittas fiatalember küzdött egy középkorú házaspárral két helyért. Nem voltam elragadtatva a vitától éjfél körül.

Pillanatok alatt bealudtam. Éjjel valamikor felkeltett az eső: beesett az ablakon az egész hátam vizes volt. Lehúztam az ablakokat, de nem néztem a fekvőhelyem alá. Pedig nem ártott volna, ugyanis amire reggel felkeltem, eltűnt a cipőm. Volt cipő, nincs cipő. Heidegger jutott az eszembe: csak a semmi van.

Szerencsére Sajó kijött értünk az állomásra és hozott egy papucsot, majd elvitt egy cipőkereskedésbe, úgyhogy minden adott volt ahhoz, hogy elengedjem a bakancsot. Varanasiban este lementünk a világörökség részét képező gáthoz.

Aztán Nandan elvitt bennünket egy kis körútra. Bementünk egy kolostorba, ahol szent emberek laktak. Nandan elmondása szerint az itt lakók már gyakorlatilag a nirvana kapujában vannak. Túljutottak életük három lépcsőfokán (tanuló évek, családalapítás, más családok alapításának támogatása) és életük jelenlegi stádiumában minden arról szól (meditáció, kevés evés, fürdés a Gangában), hogy testüket teljesen elválasszák lelküktől / szellemüktől. Ha testük meghal, és Varanasiban égetik el, akkor a lelkük a nirvánába kerül, így megszabadul az örökös újjászületéstől, a végeláthatatlan munkától.

Vélemény, hozzászólás?